Nemrég egy kedves korábbi vendégem e-mail-t írt és “szóvá tette”, hogy régen posztoltam a facebookon, és reméli, hogy minden rendben, és csak a sok munka miatt nincs időm rá. :)
Meghatódtam és meglepődtem egyszerre, nem gondoltam, hogy vannak, akik így követnek, és várják a sztorikat. Amiből persze van bőven, és tervben is van, hogy megosszam őket, mert mindenki története különleges, amiből tanulhatunk valamit.
A csendnek viszont tényleg oka van/volt… Köszönöm Évi, hogy rám szóltál! :)

És ha már itt vagy az oldalamon, és olvasol, kedves Látogató, akkor remélem, hogy nem sürgős számodra a fotózás… :)

A csend oka ugyanis, hogy most elvonulok egy kis babaszünetre, és ezért egy ideig sajnos nem tudok fotózást vállalni.

 

 

Imádom a munkámat, szeretek találkozni veletek, megismerni a történeteiteket, szép portrékat készíteni rólatok, amivel elégedettek vagytok. De most egy darabig szünetet kell tartanom, és mivel első babánk, fogalmam sincs mivel jár az egész, így ígérni sem tudom mikor tudom majd folytatni.
Szeretném minél előbb… :) Hogy felnőttek között is legyek, hogy csinálhassam, amit szeretek, és nem utolsó sorban a gyereknek apa is kell, így tervben van minél több “apás nap”, amikor például fotózhatnék. De ez nyilván nem fog menni egyik napról a másikra, és ha tudok is dolgozni egy idő után, akkor is elég korlátozottan, kevés fotózást vállalva, nem pedig minden nap.
Szóval ha nem sürgős, hogy legyen egy jó portréd, és mostanáig halogattad, akkor most még gyűjtsd az erőt, bátorságot nyugodtan, fogok jelentkezni, ha már tudok vállalni fotózást! :)

És ha visszajöttem, akkor felveszem a repertoárba a fenti kép típusát, mert élmény volt a fotózás és az utómunka is! Saját munka természetesen, párom kezében láthatod a távkioldót… ;)

 

Egy személyes köszönetnyilvánítás:

Ember tervez… Én például azt, hogy dolgozom, amíg bírom, amíg jól esik. Ehhez képest félidőnél sajnos volt egy két hónapos kényszerpihenőm. A legrosszabb az volt, hogy nem tudtuk mi lesz, vissza fogok-e tudni menni egyáltalán, vagy onnantól végig kímélnem kell magam. Szerencsére a dolog rendeződött, baba biztonságban (ő végig jól volt amúgy, csak én pánikoltam…), úgyhogy egy kicsit még vissza tudtam térni.
Szünet után az első vendégem Baráth András ajánlása alapján az ő Gerilla önéletrajzos csoportjából jött, ahova aztán beírt, hogy most már dolgozom, de ki tudja meddig, szóval aki szeretne, az még most jöjjön… És jöttek-jöttetek. :)
Így épp annyi fotózásom volt, nagyrészt a csoportajánlások alapján, amennyit kényelmesen bírtam, és szívesen meg tudtam csinálni, és nem kellett hozzá semmit tennem. Ezért hálás vagyok Andrásnak, a csoportjának, főleg Korinnának! Köszönöm! :)

Úgyhogy egy kis viszont “reklám”:
Ami egyébként őszintén jön, eddig is ajánlottam Andrást annak, akin láttam, hogy szüksége lehet rá.
Aki elakadt az álláskeresésben, esetleg azt sem tudja hol lenne rá szükség, mit csinálna szívesen, annak nagyon ajánlok egy tanácsadást Andrásnál. Nagyon jól látja, hogy kire hol lehetne szükség, kiben mi a különleges, amit érdemes kiemelni, és abban is segít, hogy a kiszemelt helyre bejusson.
Itt tudsz jelentkezni hozzá: Személyes konzultáció

 

Mivel sokan jártok hozzám portréfotózásra egyszemélyes kisvállalkozók, nektek is lenne egy hasznos tippem…

Azért csináljuk amit csinálunk, mert szeretjük. Én soha nem akartam “vállalkozást/céget építeni”, főnökösködni, munkát kiadni, miközben már nem is azt csinálom, amit szeretek.
Azt tudtam, hogy a baba születése után fél évig (CSED alatt) nem lehet dolgozni, és bár hosszú időnek tűnik annak, aki szereti amit csinál, hiányozni fog az egész (a fotózás, a személyes kapcsolat, a történeteitek), de ez az időszak a babáról szól, ezt tudtam, erre fel lehet készülni. De a terhesség alatti két hónap szünet, ami derült égből villámcsapásként jön, na az ijesztő.
Sokat gondolkoztam közben, mert nem csak egy terhesség alatt, hanem igazából bármikor történhet bármi, ami miatt az ember kénytelen leállni hosszabb-rövidebb időre. És erre nem is gondolunk, mert velünk úgysem történhet semmi. Én is ezt gondoltam. Na, nálunk történetesen a két hónap kényszerpihenőm alatt párom is kidőlt egy időre. Semmi durva, de egy mellékhatás volt a szédülés. Nem tűnik komoly gondnak, ugye? De a konyháig nem bírt kimenni úgy, hogy ne menjen neki valaminek.

A tanulság: Kell egy B-terv…
Bármennyire nem akarunk mást csinálni, hiszen azért csináljuk azt amit, mert azt imádjuk… De egyszemélyes kisvállalkozóként csak rajtunk múlik mennyit keresünk, és ha kiesünk, akkor ugye semennyit. Ellenben a költségeink azért megmaradnak… Nálunk például nagy dilemma volt, hogy a stúdió bérletét felmondjuk-e. Ha nem mondjuk fel és nem tudtam volna visszamenni a kényszerpihenő után, az elég nagy felesleges kiadás. Ha viszont felmondjuk de vissza tudtam volna menni, akkor meg nincs hova menni fotózni. Arról ne is beszéljünk, hogy hova teszek egy komplett stúdióberendezést, és ilyen helyzetben egy költözködés hiányzik a legkevésbé… :/

Tipp:
Valamelyik okos könyvemben olvastam korábban, hogy ha valamire megoldást keresel, akkor ne az egyetlen tökéletes megoldást akard megtalálni, hanem írj fel minden agyament ötletet, ami jön, mert nagy eséllyel a 25 ötletben ott lesz a tuti, míg ha egyetlen egyet akarsz találni, annak tökéletesnek kéne lennie – és sosem lesz az.
Így ezt csináltam én is, felírtam sok-sok ötletet, és végül valóban nem az lett a nyerő, amire eredetileg gondoltam. Bár egyszer azt is meg fogom csinálni, de ahhoz ugyanúgy kell a saját munkám, mint a portréfotózáshoz, így ha bármi történik, akkor ugyanúgy nem működik nélkülem.
Egy ilyen “plusz láb” megvalósítása persze nem olyan gyors a szerelemmunkád mellett (mert hát azt szereted, azzal foglalkozol inkább), de szép lassan haladhat, és remélem ha egyszer szükség lesz rá, addigra már gond nélkül fog működni.

Az enyémről majd fogtok hallani, mert arra is büszke leszek azért, és nem is áll olyan távol a fotózástól. :)

Jelentkezem, ha már újra jöhettek hozzám portréfotózásra, addig pedig sok sikert mindenkinek az álláskereséshez, és/vagy saját vállalkozásához, illetve a B-tervhez… ;)